Imola… A város nevének hallatán minden F1 rajongónak azonnal az 1994-es „fekete hétvége” jut eszébe, ahol két nap alatt két haláleset is történt. Szombaton az újonc Roland Ratzenberger, vasárnap pedig a már életében félistenként tisztelt Ayrton Senna szenvedett súlyos balesetet, amelyeket egyikük sem élt túl. A történtekkel mindenki tisztában van, ezt most nem idézném fel, magáról a helyszínről fogok bővebben mesélni.
2006 augusztusában egy olaszországi nyaralás alkalmával volt szerencsénk eljutni, szintén autósport rajongó Édesapámmal az Enzo és Dino Ferrariról elnevezett versenypályára. A pályát néhány hónappal később – Hermann Tilke vezényletével – átépítették és modernizálták, így abban a formájában ma már nem létezik, ahogyan mi még akkor láthattuk.
A pályának otthont adó Imola városa nagyjából délúton fekszik Bologna és San Marino között, utóbbi a Forma-1-es nagydíj névadója is volt, így sikerült az olaszoknak elérni, hogy nekik is évente két versenyük legyen. Az aszfaltcsík eltér az átlagos, lakott területektől messze épített Forma-1-es pályáktól, ugyanis szó szerint beépült a városba: egy folyó partján fekszik, parkokkal, játszóterekkel, focipályákkal, éttermekkel és lakóházakkal beépített domboldalon. Sőt, a pálya belső részén még szőlőföldeket is láttunk :) Monacoval vagy Szingapúrral ellentétben ez nem csak „egy hétvégés” pálya, amit „összeraknak” egy város utcáinak lezárásával, hanem szerves része a városnak.
Azon a hétvégén éppen nem volt semmilyen rendezvény, így nyugodtan bejárhattuk a környéket. A főbejáratnál egy – finoman fogalmazva – kissé eklektikus óriásszobor fogadott minket, egy egymás hegyén-hátán álló F40-esekből álló „amorf” műalkotás. Egészen a célegyenesnél lévő főtribün melletti parkolóig tudtunk autózni, ami nem volt lezárva, így felmehettünk és beláttuk a célegyenes előtti síkánt, az egész boxutcát és az annak kijáratánál lévő híres (ferraris) toronyépületet is, aminek külseje az átépítés után is megmaradt. A tribün egyébként 2004 óta Ayrton Senna nevét viseli (ezt egy óriási tábla is hirdeti az oldalában), a célegyenes elején lévő kisebbik társát pedig Lorenzo Bandiniről nevezték el – Ferrari rajongóként nyilván senkinek nem kell magyarázni, hogy miért pont ő „került” Senna mellé, a történetét gondolom mindenki ismeri. A célegyenes mellett, szemben a rajt-cél vonallal és a pódiummal – Forma-1-es pályán szürreális módon – néhány lakóház áll, a pálya kerítése és a lelátó között pedig egy keskeny úton lehet eljutni a házak kapujáig. Bele sem mertünk gondolni, hogy mibe kerülhet itt egy ingatlan :) Természetesen itt is minden a Ferrariról szól, a postaládán lévő matricák is egyértelműen hirdetik, hogy a ház lakói kinek szurkolnak.
A célegyenestől kb 10-15 perces kényelmes sétával lehetett eljutni a Tamburello kanyarig, ahol szívszorító látvány fogadott minket az apró Senna emlékparkban. Kissé bizarr módon Ayrton ülő szobra épp a végzetes kanyar felé néz, alatta a rajongók által üzenetekkel teleírt talapzaton pedig pályafutása egy-egy híresebb momentuma köszön vissza dombormű formájában. A kezében természetesen friss virágcsokor volt, néhány méterre előtte pedig rengeteg fénykép, levél, egy-egy szál virág volt beletűzdelve a pálya kerítésébe és egyik sem lehetett ott túl régóta, mert a papírok nem valami régi, napszárított lapok voltak, hanem úgy néztek ki, mint amit legfeljebb néhány napja tettek oda. Szívszorító látvány volt és tökéletesen érezni lehetett, hogy (akkor) 12 évvel a halála után is még mindig mennyire él mindenkiben az emléke.
Gyújtottunk egy-egy szál gyertyát és néhány percig elidőztünk a parkban, majd visszasétáltunk az autónkhoz és pálya hátsó, Rivazza kanyar felőli részén hajtottunk ki a parkból, hogy a Tazio Nuvolariról elnevezett úton visszajussunk az autópályára és a szállodánk felé induljunk. Útközben egy szót sem váltottunk egymással, néma csendben ültünk egymás mellett az autóban.
Az alábbi albumba találtok képeket is:
