Ferrari 500 / 550 / Ferrari-Lancia D50 – 1956
Az 1956-os szezon nagy változásokkal indult, a legfontosabb a Mercedes távozása volt az előző évi tragikus Le Mans-i tömegbalesetet követően. Az év nyolc versenyből állt, egy év szünet után újra volt francia és német nagydíj, viszont kikerült a naptárból a holland futam.
A pilóták között nagy volt a jövés-menés, Giuseppe Farina négy év után búcsút intett a Ferrarinak és visszavonult, Jose Froilan Gonzalez pedig a Maseratihoz távozott. Enzo Ferrari „nagy fogása” azonban Juan Manuel Fangio volt, aki háromszoros világbajnokként érkezett Maranelloba. Ferrariba ült még az év során Eugenio Castelotti, Luigi Musso, Peter Collins, Olivier Gendebien, Paul Frere, Andre Pilette, Alfonso de Portago és Wolfgang von Trips is, de nem mindegyikük futott teljes szezont.
A Scuderia ebben az évben is több autóval állt rajthoz, az 500-as modell 1952-1957 között volt „hadrendben”, vagyis pályafutása vége felé közeledett, 185 lóerős motorja már gyengének számított a többiekéhez képest. Az 1955-56-os szezonban használt 555 típusú gép soros négyhengeres motorja már jóval nagyobb teljesítményre, kb 260 lóerőre volt képes, a legkülönlegesebb versenyautó azonban a Ferrari-Lancia D50 volt, amely egy szerencsétlen balesetnek köszönhette „születését”. Miután Alberto Ascari 1955-ben életét vesztette egy monzai balesetben, a Lancia vezető versenyző nélkül maradt. A vállalat pénzügyi helyzete is megrendült, miután a versenyzés gyakorlatilag az összes pénzüket felemésztette, így csapatukat autókkal, alkatrészekkel és mindennel együtt átadták a Ferrarinak.
A D50-ben a magyar származású Vittorio Jano (Jánosi Viktor) által tervezett V8-as motor dolgozott, hozzávetőleg 265 lóerővel. Az autó érdekessége, hogy az üzemanyagtartályokat kétoldalt, a kerekek közötti részen, illetve a pilóta mögött helyezték el, így az üzemanyagszint nem befolyásolta az autó egyensúlyát, azt változatlanul tudták tartani a verseny során, mert a folyadékszint egyenletesen csökkent.
A Ferrari a nyolc futamból ötöt megnyert, de ezek az eredmények nem jöttek könnyen, egész évben fordulatos csatákat vívtak a Maseratival és a többiekkel, amelyeket rengeteg műszaki probléma és baleset „színesített”. Az utolsó versenyre Monzában került sor és matematikailag még négy pilótának volt esélye megnyerni a világbajnokságot. A futamon Fangio vezetett a Maserati 250 F-ben ülő Stirling Moss előtt, amikor eltörött a kormányműve, de óriási szerencsével sikerült megúsznia baleset nélkül. Fangio balszerencséje jól jött Peter Collinsnak, aki ekkor a harmadik helyen hajtott és ezzel neki voltak a legjobb bajnoki esélyei. A Ferrari úgy döntött, hogy kihívja Luigi Mussót, aki azonban „nem vette észre” a csapat jelzését és őrült tempóban autózott tovább, majd Moss boxlátogatása alatt az élre is állt. Ezután Collins is kiállt kereket cserélni és látva Fangio helyzetét, angol gentleman-ként felajánlotta neki autóját. Fangio élt is a lehetőséggel és végül a második helyen intették le, ami elég volt neki, hogy megnyerje negyedik világbajnoki címét.
