Jó volt visszatérni Maranellóba a vasárnap délutáni győzelem után. A repülőn újra végiggondoltam a versenyt, és még mindig alig tudtam elhinni. Aztán, amikor megérkeztem ide, láttam, hogy mindenki mosolyog, és elégedetten láttam, hogy milyen erős vágy van mindenkiben, hogy dolgozzanak azon, hogy a lehető legrövidebb idő alatt javítsunk az autón.
A versenyen csak az utolsó boxkiállás után kezdtem a győzelemre gondolni. A köztes esőgumikon próbáltam a lehető legtöbb előnyt kiautózni, de tudtam, hogy a száradó pályán, amint lehetséges lesz a száraz gumikat használni, minden megváltozhat. Aztán a kerékcsere után láttam, hogy Pérez nagyon gyors, és nagy nyomás alá helyezett, de tudtam, hogy csak egy száraz ív van, ami nem szélesebb, mint két méter: még ha be is tudott volna húzódni a szélárnyékomba, az előzés nem lett volna könnyű, és reméltem, hogy képes leszek a végéig kivédekezni a támadásait.
Sajnos egy barátom sem fogadott a győzelmemre Sepangban, vagy arra, hogy én fogom vezetni a világbajnokságot az első két verseny után: úgy gondolom nagy összeget nyertek volna. Azonban az igazi barátaim nagyon boldogok és elégedettek voltak a győzelem miatt, de senkinek sincsenek illúziói, ideértve a csapat minden tagját. A bajnokság nem úgy kezdődött, ahogyan akartuk, és még nagyon sok a teendőnk. De az a tulajdonság, hogy soha nem adják fel, mindig egy olyan dolog volt, ami miatt csodáltam a Ferrarit, amikor ellenük versenyeztem, és most is, hogy része vagyok ennek a csapatnak. A következő két versenyen még védekezve versenyzünk, ehhez kétség nem fér. Amíg képtelenek vagyunk versenyképesek lenni, és folyamatosan a dobogóért vagy a győzelemért harcolni, az egyetlen dolog amit tehetünk, hogy megpróbáljuk a legkevesebb pontot veszíteni. Ha a körülmények normálisak, meg kell próbálnunk nem túl sok pontot veszteni a legjobbakhoz képest: reméljük meg tudjuk csinálni ugyanazt, mint amit Ausztráliában és Malajziában...
Most egy pár napig itt leszek Olaszországban, hogy egy szokásos orvosi vizsgálaton vegyek részt a Fiziológiai Intézetben, Forliban, az edzőmmel, Fabrizio Borrával. Egy évben kétszer vagy háromszor megcsinálom ezeket az orvosi és fizikai teszteket, hogy lássuk milyen formában vagyok, és hogy ellenőrizzük a szervezetem minden szempontból. Aztán hazamegyek Spanyolországba, hogy lássam a családom, és hogy néhány napot eltöltsünk együtt. Szükséged van egy kis pihenésre egy ilyen kimerítő verseny után, mint amilyen a sepangi, majd elkezdjük a felkészülést a következő egymás utáni versenyre, ezúttal Kínában és Bahreinben, ami ismét sok utazást és sok időeltolódást jelent. Amikor elhagytam Spanyolországot még tél volt, és most, három héttel később, már a tavasz közepén vagyunk: ez egy szép változás.
Három hete vagyok Twitteren, és azt kell mondanom, nagyon élvezem az eddig tapasztaltakat. Ez olyasmi, amit már egy ideje akartam csinálni, és saját magam hoztam részre, és én is működtetem. Az elmúlt pár hónapban láttam, hogy sokat beszélnek rólam az interneten és a közösségi oldalakon, így úgy gondoltam, jobb lenne, ha én magam csinálnám. Ezáltal megoszthatom a saját gondolataimat, beszélhetek az életemről, attól kezdve, hogy felkelek egészen a versenyekre való utazásig megpróbálom átadni az érzéseimet. Semmi technikai dolog, mert a Formula-1 még mindig egy olyan sport, ahol a diszkréció bizonyos szempontból még mindig fontos, de ez egy lehetőség, hogy leírhassam egy olyan valaki világát, aki olyan munkát végez, mint én. Most még nagyon élvezem, különösen elolvasni a bejegyzéseket, amit a követőim írnak, és tanácsokat küldenek nekem. Nem válaszolok rájuk, mert rá menne az egész napom, de mindet elolvasom, és megpróbálom javítani a tweetjeim színvonalát. Azt kell mondanom, hogy nagyon meglepődtem, elsősorban a követőim számán, akik azonnal sokan lettek. Amikor az első saját videómat tettem fel, Dohában várakoztam Ausztráliába menet, és a reptéren fogadtam a menedzseremmel és az edzőmmel, hogy hány követőm lesz, mielőtt megérkezünk: én ezret mondtam, Luis [a menedzser] nyolcszázat, Edoardo [az edző] pedig hatszázat. Nos, négy óra múlva, amikor megérkeztünk Melbourne-be, ez a szám elérte a 39000-et. És ott van még a nagy lelkesedés: annyi sok üzenet van, mindegyik pozitív, és azt kell mondanom, hogy ez egy lökést ad nekem.
