Itt vagyunk a hazai versenyem, a Spanyol Nagydíj előestéjén. Ez mindig egy különleges esemény számomra, mert a rajongóim előtt versenyezni mindig egy rendkívüli érzés. Erről a témáról és a rajongókkal való kapcsolatomról többet is megtudhattok a Scuderia Ferrari Racing News hatodik részéből a www.ferrari.com-on, és mint azt sokan olvashattátok, a válaszokból, amiket a követőim kérdésére adtam a twitter oldalamon.
Tegnap egy különleges nap volt Maranellóban. Gilles Villeneuve halálának 30. évfordulója volt, és a Ferrari úgy döntött, hogy a megemlékezésre meghívják a fiát, Jacques-ot, hogy vezesse a 312 T4-es modellt, amivel édesapja az 1979-es szezonban versenyzett. Gilles egy legendás alak mindenki számára Maranellóban és szerte a világban is, és úgy vélem, hihetetlen érzés lehetett Jacques-nak vezetni ezt a fantasztikus autót. Minden, amit az édesapjáról tudok, csak a felvételekről tudom, az egyik, amire a legjobban emlékszek, az az Arnoux-val való csatája Dijonban, amikor egy majdnem ugyanolyan autót vezetett, mint ami tegnap pályára gurult. Sajnos manapság nem láthatunk ilyen fajta küzdelmeket, mert több mindennel kell megküzdenünk: a jelenlegi autókon az aerodinamika dominál, és az olyan fajta előzési manőverek már nem lehetségesek. Ezen felül akkoriban sokkal több tisztelet volt a versenyzők között, részben azért, mert tudták, hogy azokban az autókban az életüket kockáztatják. Nem akarom azt mondani, hogy ma inkorrektek a dolgok, de úgy hiszem, hogy nincs az a kölcsönös tisztelet, vagy legalábbis nem mindenkinél, mint akkoriban volt. Ez egy olyan probléma, amely messzire nyúlik vissza, a junior kategóriákig, és úgy érzem eljött az ideje annak, hogy megpróbáljuk ezt visszahozni. Úgy hiszem Jacques boldog volt itt tegnap, Maranllóban. Először ölthette magára a piros overállt a Ferrari emblémával, felette a nevével. Barátok vagyunk, és jó volt újra találkozni vele. Csapattársak voltunk, még ha csak egy pár versenyig is 2004-ben, és én nagyon jól kijöttem vele. Ő nagyon profi, és nagyon őszinte. Tegnap lehetőségem volt arra, hogy tovább növeljem a bukósisak gyűjteményem számát a csapattársaimtól, mert Jacques nekem adott egyet, amit abban a szezonban viselt, amikor a Saubernél versenyzett.
Jó volt annyi szerelőt látni azokból az időkből, akik nagyon boldogok voltak, hogy újra egy Villeneuve-öt nézhetnek a pályán. Ez egy újabb olyan epizód volt, ami megértette velem, milyen különleges a Ferrari történelme, a csapat történelme egy hihetetlen tradícióval, de mindig a jövőbe tekintve.
A közeli jövőt a Spanyol Nagydíj jelenti. Montmelóban arra számítunk, hogy teszünk egy lépést előre, de ezt szombatig nem fogjuk megtudni, hogy sikerült-e és ha igen, akkor mekkora ez a lépés. Vannak frissítéseink az F2012-n, néhányat teszteltünk Mugellóban a múlt héten, míg a többit a pénteki szabadedzésen fogjuk kipróbálni. Nyilvánvaló, hogy miután sikerül minimalizálni a hátrányunkat a szezon első négy versenyén, változtatnunk kell dolgokon. Ahogy már mondtam, nem igaz, hogy ha nem leszünk a pole pozícióban Barcelonában, akkor vége a világnak... Az a fontos, hogy folyamatosan fejlődjünk, csökkentsük a hátrányunkat amennyire csak lehetséges, először ezen a hétvégén, aztán újra Monacóban, aztán majd Kanadában, Valenciában, Silverstone-ban... A szezon nagyon hosszú, még tizenhat verseny van hátra, annyi, mint amennyi a 2003-as szezonban összesen volt. Folytatnunk kell a kemény munkát, mint ahogy Gilles mérnökei is tették, akikkel tegnap a pályán találkoztam, és ahogy a fiúk is teszik most. Velük fogok délután Barcelonába utazni. Ugyanazzal a győzelmi vággyal, és felkészülve a csatára, hogy mindenki erejével elérjük ezt, ami ugyanaz az vágy, mint ami azóta vezérel, amikor még gyerekként gokarttal versenyeztem.
2012. 05. 09
